Európa acélipara kritikus válaszúthoz érkezett: a magas költségek külföldre terelik a termelést

Ahhoz, hogy Európa versenyképes maradjon, egyre inkább a másodlagos acélgyártás, az alacsony szén-dioxid-kibocsátású elsődleges acélgyártás és a magas hozzáadott értékű termelés felé kell elmozdulnia.

Európa acélipara strukturális átalakulás előtt áll a globális verseny, valamint az energia- és szén-dioxid-költségek nyomása miatt. A PwC Germany által készített elemzés szerint az európai magas energia- és termelési költségekhez globális acélipari túlkapacitás és erős importnyomás társul, miközben az Európán kívüli régiók versenyelőnye az alacsony szén-dioxid-kibocsátású acéltermelésben fokozatosan növekszik. Bár az Európai Unió kibocsátáskereskedelmi rendszere (ETS) és a karbonintenzív importot terhelő határkiigazítási mechanizmus (CBAM) egyre meghatározóbbá teszi a szén-dioxid-költségeket a termelési döntésekben, ezek a mechanizmusok várhatóan nem fogják teljes mértékben megszüntetni Európa energiaköltség-hátrányát a természeti erőforrásokban gazdag régiókkal szemben.

A nagyolvasztók költségelőnye megszűnik

Az elemzés egyik legfontosabb megállapítása, hogy a kokszszenet használó hagyományos nagyolvasztós technológia hosszú távon elveszíti gazdasági előnyét. A PwC számításai szerint az emelkedő CO₂-árak 2045-re akár meg is kétszerezhetik a hagyományos acélgyártás költségeit. Legkésőbb 2040-re a nagyolvasztós eljárás a világ egyetlen régiójában sem lesz a legalacsonyabb költségű acélgyártási megoldás.

Ennek a folyamatnak Európa számára jelentős következményei vannak. Az energiaintenzív elsődleges acélgyártás fenntartása a kontinensen egyre nehezebbé válik, nemcsak a szén-dioxid-költségek, hanem az Európa és az olcsó energiaforrásokhoz hozzáférő régiók között tartósan fennálló árkülönbség miatt is.

Az Öböl-menti országok és India előretörnek

Az alacsony szén-dioxid-kibocsátású elsődleges acélgyártás versenyének súlypontja egyre inkább Európán kívüli régiók felé tolódik. Az Öböl-menti országok és India kedvező helyzetben vannak a zöldacél gyártásában, mivel olcsó energiához és nyersanyagforrásokhoz férnek hozzá.

Különösen az olcsó napenergia-alapú villamosenergia-termelés teszi ezekben a régiókban versenyképesebbé a hidrogénalapú közvetlen redukciós technológiát. A PwC elemzése szerint 2030-ban az Öböl-menti országokban földgázalapú közvetlen redukcióval előállított acél költsége mintegy 30%-kal alacsonyabb lehet, mint a közép-európai nagyolvasztós termelésé.

Az Indiában hidrogénalapú közvetlen redukcióval gyártott zöldacél ugyancsak várhatóan mintegy 15%-kal lesz olcsóbb ugyanebben az évben, mint az európai nagyolvasztós acél. Európában eközben az alacsony szén-dioxid-kibocsátású elsődleges acélgyártás továbbra is költségesebb marad. Az elemzés szerint optimista feltételezések mellett egyedül Skandinávia lehet képes versenyképes elsődleges acélgyártási költségeket elérni.

Három különböző jövőkép Európa számára

A PwC tanulmánya három különböző forgatókönyvet vázol fel az európai acélipar átalakulására.

Az importra épülő átmenet forgatókönyve szerint, ha Európa nem tudja kellő mértékben csökkenteni energiaköltségeit, az elsődleges acélgyártás várhatóan olyan alacsonyabb költségű régiókba helyeződik át, mint az Öböl-menti országok és India. Németország ebben az esetben főként a másodlagos acélgyártási kapacitását tartaná fenn.

A kiegyensúlyozott átmenet forgatókönyvében Európa kiépíti saját alacsony szén-dioxid-kibocsátású elsődleges acélgyártási kapacitását, különösen Skandináviában. 2035 után ugyanakkor növekszik az import aránya. Ebben a modellben az európai acélpiac az Európában előállított másodlagos acél, a Skandináviából származó alacsony kibocsátású elsődleges acél és a szelektív import kombinációjára épül.

Az önellátási forgatókönyv ezzel szemben azt feltételezi, hogy Európa erőteljesebb iparpolitika és versenyképes ipari energiaárak segítségével acéligényének nagy részét saját termelésből fedezi. Ebben az esetben az import szerepe marginális marad.

Európa előnye az acélhulladékban rejlik

Az egyik terület, ahol Európa továbbra is versenyképes maradhat, a másodlagos acélgyártás. Az acélhulladékból történő termelés nemcsak azért jelent előnyt, mert az elsődleges acélgyártáshoz képest alacsonyabb kibocsátási potenciállal rendelkezik, hanem azért is, mert Európában nagy mennyiségű acélhulladék áll rendelkezésre.

A másodlagos acélgyártás azonban nem tudja teljes egészében kiváltani a bezárásra vagy átalakításra kerülő elsődleges acélgyártási kapacitásokat. Ezért Európának a jövőben alacsony szén-dioxid-kibocsátású elsődleges acélt egyaránt be kell szereznie saját versenyképes termelési régióiból és kedvező költségszintet kínáló külső piacokról.

Megváltozik a németországi termelés jellege

Németország számára az átalakulás egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy az acélgyártás mely szakaszai maradnak az országban. Alexander Schröder, a PwC Germany energiaátmenetért és dekarbonizációért felelős igazgatója szerint a szénalapú elsődleges acélgyártásnak nincs jövője Németországban. Hangsúlyozza továbbá, hogy a fémfeldolgozó ágazatnak az értéklánc korábbi szakaszaiban kell újrapozicionálnia magát.

Schröder szerint a tudásintenzív tevékenységek – például a tervezés, a precíziós gyártás, a rendszerintegráció, a tanúsítás és a szoftverfejlesztés – egyre fontosabb szerepet kapnak majd a németországi termelés jövőjében. Ebben a modellben a versenyt nemcsak az határozza meg, hogy mennyibe kerül egy tonna acél előállítása, hanem az is, hogy mekkora hozzáadott érték keletkezik, amikor az acélt az adott ügyfél igényeire szabott termékké alakítják.

Az ipari klaszterek meghatározóak lesznek az új korszakban

Andree Simon Gerken, a PwC Germany energiaátmenetért és dekarbonizációért felelős partnere szerint az energiaintenzív alapanyaggyártás külföldre helyezése önmagában nem feltétlenül jelent deindusztrializációt, amennyiben azt tudásra és szakértelemre épülő új értékteremtés támogatja.

Gerken szerint Németországnak erős ipari klaszterek köré szerveződő, tudásintenzív termelési tevékenységeket kell fejlesztenie versenyképességének megőrzése érdekében. Ebben különösen fontos szerepet kapnak a gyorsított engedélyezési folyamatok, a megfizethető energiához való hozzáférés, a félkész termékek importját támogató kikötői infrastruktúra, valamint az egyetemek és az ipari vállalatok közötti együttműködés.

Németországban a Rajna–Ruhr-vidéket, a part menti régiókat, valamint a Hannover, Braunschweig és Wolfsburg által alkotott háromszöget az ilyen ipari klaszterek lehetséges helyszíneiként azonosítják.

A vállalatok újratervezik termelési láncaikat

Az európai acélipar átalakulása várhatóan nem korlátozódik a gyárak technológiájának megváltoztatására. A vállalatoknak az energiaintenzív termelési szakaszok földrajzi elhelyezkedését is újra kell értékelniük.

A PwC elemzése azt javasolja, hogy az európai acélipari vállalatok alakítsanak ki együttműködéseket Európán kívüli üzemek működtetőivel, hozzanak létre technológiai partnerségeket, és hosszú távú szállítási szerződésekkel biztosítsák hozzáférésüket az alacsony szén-dioxid-kibocsátású nyersanyagokhoz és acélhoz.

Ez a megközelítés mérsékelheti az európai magas energiaköltségek hatását, miközben lehetővé teszi a kontinens gyártói számára, hogy kiszámítható költségek mellett jussanak alacsony szén-dioxid-kibocsátású acélhoz.

A verseny fókusza a termelésről a hozzáadott értékre helyeződik át

Az európai acélipar előtt álló alapvető kérdés egyre kevésbé az, hogy minden termelést meg lehet-e tartani Európában, és egyre inkább az, hogy az értéklánc mely szakaszai tarthatók fenn versenyképesen a kontinensen.

A PwC elemzése szerint Európa egyik lehetséges jövőbeli modellje az Európában előállított másodlagos acél, a skandináviai alacsony szén-dioxid-kibocsátású elsődleges acélgyártási kapacitás és a szelektív import kombinációjára épülhet.

Németország számára kritikus fontosságú a tudásintenzív tevékenységek – például a tervezés, a precíziós gyártás, a rendszerintegráció, a tanúsítás és a szoftverfejlesztés – megerősítése.

Így az európai acélipar jövőbeli versenyképessége nem pusztán azon múlik majd, hogy több acélt tud-e előállítani, hanem azon is, hogy a lehető legversenyképesebb költségen tud-e alacsony szén-dioxid-kibocsátású acélt beszerezni, majd azt magas hozzáadott értékű termékekké feldolgozni.

Forrás: Eurometal